Képek

Néha feltörnek bennem az emlékek, gyermekkorom régmúlt napjai, a felhőtlen égen az aranyban úszó meleg napsugár, a zöld pázsit, melyen önfeledten rúgtuk a labdát, a sarki fák hűs lombjai, mik rejtekül szolgáltak huncut csínytevéseink után. Még emlékszem egy gémeskút állt az utca végén hosszú nyakát égre meresztve, rajta ócska bádogvödör himbálódzott a langyos nyári szélben. Kamillavirág nyílott házunk előtt és papsajt, s mi oly mohón ettük gubóját, mintha ennél ízesebb eledel nem is lett volna széles e világon.
Boldog mosollyal néztünk az ég felé, ha esni kezdett az eső, s szaladtunk felhajtott nadrágszárral az árokban hömpölygő csillogó vízben, miközben szivárványt rajzolt felettünk a természet. Nem szabtak határokat a szűk percek, a röpke órák, s az sem érdekelt, mit hoz az ébredő hajnal. Csak pörgött és forgott velünk a világ, mint egy nagy kerék, fel és fel és egyre feljebb.
Milyen édesnek tűnik ma már az a dorgálás, amit koszos ruháinkért kaptunk egy jó kis homokvárépítés után. Játszva terveztük a jövőt, s nem vettünk semmit komolyan, amit a sok évet megélt idős bölcsek adtak útravalóul. Ahogy múltak az évek, megfogalmazódott bennem a vágy: Felnőtt szeretnék lenni! Sokszor néztem aput, állt a tükör előtt, és borotválkozott. Mókásnak tűnt, arcán a fehér habbal, szinte csak szemei látszottak ki, amelyek fürkészőn néztek a párás üveglapra. Aztán odajött, ujjával pici habot nyomott orrom hegyére, megsimogatta  kócos fejem, majd széles mosollyal ismét a tükör felé fordult. És kinyíltak az idő kapui, a gyorsléptű évek sorra elszaladtak, elhagyva a tegnapok hosszú sorát. Felnőtt lettem, álmom teljesült, valós lett a régi kép. Más lett az utca, a ház, eltűntek a régi fák, és nincsenek már virágok sem. A gémeskút helyén magányos telefonfülke néz mereven maga elé a szótlan csendben. Az esők hidegebbek, a szivárvány is egyre ritkább az égen. De kinn a zöld gyepen ismét pattog a labda, harsog az éles gyermekkacaj, és a sárga nap ugyanúgy szórja sugarát, mint akkor régen. Magamat látom bennük, gyermekeimben, ők viszik tovább álmaim, suhanva a végtelen idő szárnyán, repülve hófehér felhők fölött, át a hegyeken, távoli csillagok közé. Arcukon táncol a pajkos nyári szellő, szemükben ott a remény, a gondtalan évek édes percei. Ma már a kisfiam néz engem, amikor habos arccal állok a tükörnél, s én nyomok kicsi orrocskájára apró fehér pontot, és ő éppen úgy figyel, olyan tágra nyílt szemmel, mint én néztem akkor aput abban a régi szobában. Az üveg most is párás és a nagy kerék is úgy forog, mint régen....fel és fel és egyre feljebb.

Régi idők karácsonya 

Még gyermekkoromból emlékszem a hűvös téli esték lázas izgalommal teli készülődéseire, ahogy vártuk a Karácsonyt. Hetekkel előtte papírra vetettük kívánságainkat, vágyainkat, remélve, hogy kérésünk meghallgatásra talál. Előző éjszaka már le sem hunytuk a szemünk, figyeltük a mozdulatlan csendet, hátha kattan a kilincs, halk léptek koppannak, és mire bevilágít  ablakunkon a reggeli nap első sugara, már ott áll a szaloncukroktól roskadozó fenyő a szoba közepén, s alatta a sok díszes csomag. Vártuk az ünnepet, mert ilyenkor együtt volt a család, legalább ezen a napon együtt. Sosem felejtem az ebéd utáni szertartást, mikor almaszeletet kellett ennünk, diót, fokhagymagerezdet mézbe mártva és szőlőt, hogy mindenki egészséges legyen, és aki eltéved, mindig hazataláljon. Aztán imádkoztunk a családért, az élőkért és a holtakért. Könnyeket láttam az arcokon, csillogtak az asztalon pislogó gyertya fényében. A fájdalom, az elmúlás és az öröm könnyei, az újjászületés könnyei. Feszengve néztem magam elé, alig vártam, hogy kipróbálhassam az új játékokat, amelyek ott vártak rám a fa alatt. Álltam a titokzatos csöndben és nem értettem semmit, nem értettem a könnyek szavát, az arcok mély bánatát. Nem ismertem az időt, a napok gyors futamát, a lombok  hervadását. Sokszor visszatekintek a múltba, olyankor előtűnik a régi konyha, a kopottas bútor, a falon csüngő sárgult fotó, szüleim. Magam előtt látom nagyanyám reszkető, ráncos kezét, ahogy tétova mozdulattal meggyújtja a gyertya pici kanócát. Érzem a fenyőből csorgó gyanta szúrós illatát, a mézzel átitatott hagyma ízét a számban. És ma már értem könnyeim szavát, a fájdalmat, arcomnak bánatát és ismerem az időt, a napok gyors futamát, a születést és a halált. Karácsony van és én emlékezem. Imádkozom a családért, nagyanyámért, élőkért és holtakért csendben úgy, ahogy ők tették akkor réges-régen.

Hangok

Különös, hogy az ember  az emlékei között éli mindennapjait, akár tudatosan, vagy akaratlanul. Mennyire fontosak az emlékek, leülepednek bennünk, érlelik belsőnk magvát, majd egy tárgy, egy fénykép, egy levél, egy hely, egy arc felszínre hozza, kivetíti elénk emlékünk alakját,  azt a személyt, akit irracionális és racionális elménk örök időkre a Héttoronyba zárt. A minap pakoltam a régi holmijaim között és kezem ügyébe akadt egy magnókazetta. Még iskolás koromból való, kicsit már kopott és fakó, úgy huszonöt éves lehet. Régóta nem gyártják már ezt a márkát, ezért is akadt meg rajta a szemem, szinte múzeumi darab. Óvatos mozdulatokkal forgattam és töröltem róla le a port, közben gondolatban visszapörgettem az időt, azt a körülbelüli huszonöt évet.   Lehetetlen próbálkozásnak bizonyult, ezért is helyeztem a kazettát gyorsan a magnóba, mondja el maga a szalag annak a régmúlt  pillanatnak az  emlékét, idézze fel egy foszlányát az akkori éveknek. Sercegett a felvétel és féltem, hogy összegyűri a készülék a már amúgy is megviselt szalagot, de azt hiszem, a magnó is kíváncsi volt a több mint két  évtizedes titokra és szolgálatkészen pörgette, tekerte a kazetta kerekeit. Dédanyám reszkető, hullámzó hangja sejlett fel halk zörejek mellett a hangszóróból, az a mindig nyugalmat árasztó, őszinte, kedves hang. Az életről mesélt, a saját életéről, küzdelmeiről, fájdalmairól,  jól kivehetően mosolyogva, szelíden és örömmel. Eszembe jutott, ahogy a hangját hallottam, hogy mindahányszor meglátogattuk öcsémmel, ő a nyitott folyosó végében ült régi, fodros parasztruhában, napszítta fejkendővel a fején. Kézfejére tekert rózsa fűzérrel a Bibliát olvasta. Mindig a Bibliát. Sokszor bosszantottuk fel szegényt csínytevéseinkkel, de nem szidott meg érte, sosem volt egy hangos szava, egy fenyítő mozdulata. Nem is tudom, ha egy szóval kellene most őt jellemeznem, mit is mondhatnék rá. Szent, igen, talán azt, Szent a szó eredeti, klasszikus értelmében. Bennem legalábbis így elevenedik újjá transzcendenciát közvetítő lénye. Kilencvenhat éves volt, amikor eltört a kulcscsontja, tüdőgyulladást kapott és néhány hét múlva meghalt. Gyerek voltam, nem sokat fogtam fel a történtekből, de arra jól emlékszem, hogy utolsó látogatásomkor már alig beszélt, csak néhány szót suttogott erőtlen hangján, de a Bibliát vékony, csontos ujjai még szorították, talán erősebben, boldogabban, mint valaha. A Szentírás - kívánsága szerint, - vele együtt koporsóba került, de az az önzetlen és tiszta szeretet, állhatatosság, békesség, jóság és kifogyhatatlan türelem, ami egész életén át a lelkéből áradt, az az átitató nyugalom, itt maradt velünk  csakúgy, mint néhány megsárgult fotó, személyes tárgy, ruhadarab. Még ez a régi szalag is, amely hangját őrzi nekem. Nekem, nekünk és talán az örökkévalóságnak.

Valaki elment

Valaki elment, nem is köszönt, pedig talán érezte már, hogy nem lesz több hajnal. Valaki elment, én még láttam, de ő nem vett észre. A kertben sétált, a fák között. Eltakarták arcát a lombok, elvegyült a mézízű nyárban.
Valaki elment, el sem búcsúztam tőle, futottam, mint mindig, hogy le ne késsem...Mit is? Mindegy, lényegtelen. Rohanunk. Hova? Miért? Minek? Meddig? Valaki elment, elvitt egy darabot belőlünk, s itt hagyott valamit magából. Valamit, amit emlékeim dobozába zárok, s ha néha kibontom, újra látom őt.
Megint ott áll fenn a fák alatt. Arcán aranyszínű ecsettel álmokat fest a nap. Szorít egyet kendőjén, megigazítja szemébe omló fehér haját, majd lassan elindul a kitaposott csapáson lefelé. Valaki elment, mégis minden nap feltűnik alakja előttem. Néha azt hiszem, csak képzelődöm, de hallom, ahogy nevemen szólít, ilyenkor könny ül szememben. Leplezem előtte, de tudom, hogy hiábavaló. Még emlékszem az utolsó ölelésére, tekintetére, amely szívemre olvadt. Valaki elment, nem tudom hova, merre... Pedig mesélt róla, igen, egy világról, mely valahol messze épült, valami Csillagvárosnak mondják, legalábbis így hallottam tőle. Azt mondta, aki egyszer elmegy, csillag lesz belőle. Minden éjjel ezer új csillag gyúl a fekete égen, annyi, ahány szempár oltja ki fényét itt lenn a földön. Valaki elment, elveszett a csillagóceánban, de éjjelenként bevilágít szobám ablakán, s én lelkemben érzem soha el nem múló szeretetét.

Egyetlen mosoly

Nagy és sokszor gyötrelmes utat kell megjárnia a léleknek ahhoz, hogy örömét lelje a legapróbb, a legtöbb ember számára már jelentéktelennek, értéktelennek vélt dolgokban is. Oly’ magas a hegycsúcs, hogy reménytelennek látszik a feljutás. Repülni vágyunk, azonban nem hiszünk álmaink megvalósulásában, nem hiszünk az égi erőkben, és legfőképpen önmagunkban. Pedig Isten a saját képmására teremtett embert olyan „önmegvalósító” erőkkel és adottságokkal ajándékozta meg, amelyekkel hegyeket lehetne elmozdítani már abban az esetben is, ha csupán valóban egy mustármagnyi hitünk is volna. Ennek a mustármagnyi hitnek a kezdetét jelentheti az, ha az életünk piciny csodáit, szépségeit észrevesszük, mindezt először tudatosan, koncentrálva, majd később már ösztönösen, és vágyakozva, és ezt a megtapasztalt, lélekemelő örömöt másoknak is továbbadva akár egy kedves szó, vagy egy mosoly formájában. Mindössze egyetlen mosoly elég lehet ahhoz, hogy a borongós színezetű hajnali ég búsan andalgó felhői mögül kinyújtsa felénk simogató karjait a Nap és ez által bizalmunk, hitünk erősödjék akár az isteni Gondviselésben, akár az emberek jóra való törekvésében és növekvő szeretetében.

Kereszt

A piciny, fehérre meszelt sarki ház a főút mentén, a domboldalon állt magányosan. Utcára néző ablakaiban mindig színes virágok pompáztak és még a borongós, hideg napokon is mosolyt csaltak a járókelők arcára. Egy idős néni lakott ott, ma is jól emlékszem rá, görnyedt, törékeny termetére, kockás, naptól kifakult, rojtos szélű fejkendőjére. Gyermekkoromban sokat jártam arra, a léckerítés hézagain át, leskelődve néztem és hallgattam, ahogy ott ült az asszony háromlábú, szúrágta zsámolyán a kertben felállított hatalmas fakereszt előtt és behunyt szemmel, halk mormogással, kezére tekert rózsafüzérrel imádkozott. Szájtátva csodáltam, bár akkor még nem is tudtam igazán, hogy valójában milyen meghitt, bensőséges pillanatoknak lehettem közvetett részese. Több, mint harminc esztendő telt el azóta. A napokban arra vitt utam, gondoltam, felelevenítem a régmúlt percek felejthetetlen varázsát, de a házat nem találtam, lebontották. Csupán egy elkerített, gazzal és fűvel benőtt parlag tátongott előttem, és a kereszt, amely bár kissé megkopva, még ma is ugyanúgy áll, mintha csak azt üzenné, hogy a világ formálódik, változik, fogy és pusztul, de a reményünk, a hitünk Jézus Krisztusban örökké él.

Az idegen

Idegen vagyok a nagyvárosban, lakóhelyemtől mintegy kétszáz kilométernyire rovom a forgalmas, benzingőzös utcákat. Fürkészem a szembejövők tekintetét, de egyetlen ember szeméből sem olvasom ki a remény bátorító üzenetét. Indulásom előtti estén megterveztem utam, kikerestem a térképen azokat a helyeket, ahová mennem kell és lejegyeztem noteszembe minden olyan lényeges információt, amiről úgy véltem, majd iránytűként segítségemre lesz. Utazótáskával vállamon, kézi sportszatyorral kezemben préselődöm fel a villamosra, sodor a tömeg, megszorul a levegő a kocsiban. Egy nő poggyászának fele az ajtón kívül reked, ideges, rángató mozdulatokkal megpróbálja szétfeszíteni az ajtószárnyak kemény gumiperemeit, de hiába, az anyag makacs, nem enged a szorításából. Egy szirénázó mentőautó halad el mellettünk, néhányan felfigyelnek rá, legtöbben azonban közömbösen, mereven bámulnak maguk elé, csak az oxigén után hevesen kapkodó mellkasi légzésük szabálytalan, ziháló mozgásából látom, hogy nem bábuk, élő személyek. Feszült éberséggel hallgatom a hangszóró recsegő, torz membránjaiból kitörő útmutatásokat, figyelnem kell, hol szálljak le. Idegenségem nyomasztó érzése egyre fokozódik bennem. Egy idősebb férfi szemében látom még ugyanezt, az idegenség érzet diagnózisát. Vajon ő is észrevehette rajtam? – fordul meg fejemben a gondolat. Megérkezem, az enyhén füstös, penészszagú váróban fürkésző, kíváncsi pillantások kereszttüzében lépkedek. Talán ők is megállapították, hogy nem vagyok közéjük való! Egy kereszteződés előtt találom magam, hatsávos út, a lámpa gyorsan vált, mire a túloldalra érek, már piros jelzést ad. Eltévedtem, más a térkép és más a valóság, nem csupán a méretek, az arányok különbözőek, de a formák, a tág terek is megtévesztenek, nem tudom beazonosítani, merre járok. Tétován szólítom le a legszimpatikusabb szembejövőt. Kérdezek, nem ért belőle semmit, angolul visszakérdez. Összekaparom kevés angol tudásom, és újra nekifutok a mondatnak. Elmosolyodik, bizonyára helytelen kiejtésemen, de nem zavar. Szavanként, lassan tagol, nagyjából felfogom, megköszönöm és tovább indulok. Közel egy óra a városi tumultusban kiborít, végre egy csendes helyre érek. Különös ívben torkollik egymásba két kis utca, az urbanizáció kitaszítottjának tűnik ódon házaival, reneszánsz hangulatot idéz, itt már fákat is látok, és egy játszóteret, odébb egy park fogad be csendjébe. Éppen időben találtam rá, fáradok, leülök egy falécekkel borított padra, itt-ott már korhadásnak indult az anyag, de súlyom és csomagom még bírja. Előveszem szendvicsem, kibontom, finom rezdülésekkel serceg a sztaniol…Esteledik, egy magányos templomtorony ágaskodva néz ki a bokrok mögül, közelebb megyek, benyitok ajtaján, s beülök az utolsó padsorba. Az oltárképről mindjárt Jézus üdvözöl, körben a falakról a szentek köszönnek. Béke árad szét bennem, ma először… Maradok, itt legalább mindenki ismer, és mindenkit ismerek…

Eső mosta utakon…

Az enyhén szeplőfoltos szélvédőüvegen át nézem autóm kormánya mögül az útszéli fákat. Néma tekintetükkel követnek, ahogy elsuhanok előttük. Csendes vidéki út, kopott, szürke, kátyús aszfalt, alig van forgalom. Egy-egy tanya kéményének füstje kanyarog a mohával benőtt háztetők fölött. Kóbor kutyák maradék után kutatnak a gazzal benőtt árkok mentén. Nem sietek, élvezem a vezetést és a táj nyújtotta képeket. Néha előbújik vackából a Nap, fénykarjával átöleli a világot, végigsimogatja arcom, melegség járja át szívemet. A kocsiban nincs magnó, sem rádió, vagy CD lejátszó. Ha magam utazom imádkozni szoktam, vagy beszélgetek Istennel. Templomok a falvakban, félig kidőlt feszületek, Jézus-szobrok sorra az utak mentén, elhaladva előttük keresztet vetek. Nem számolom, naponta hányszor. Mindenhová „követ” az Isten, akármerre járok, és nem csupán ezeket a látható jeleket adja, lelkem legmélyén is érzem az általa sugallt boldogítóan nyugtató érzést. A Jézust ábrázoló alkotások csak impulzusok, vizuális megerősítések. Haladok utamon, és szemem sarkából nézem az útszéli fákat, közben surrogva dolgozik az ablaktörlőlapát, eleredt az eső, szabadulnak terheiktől a nehézkesen mozgó felhők. Pulzáló csatornáikon át literszámra folyik könnyük. Most még csendesebb lett a vidéki út, elmossa az ég a földek hátán burjánzó ráncokat, s velük együtt talán a világ bűneit…

Szeretlek, Uram…

Kora őszi este, szeptemberi varázs, bíborpalástba öltözött alkonyat, a Duna-töltést beárnyékolják az erdő fái. Túl a négyezren számolom a fehérre meszelt fűágyba rejtett kilométerköveket, ötezer elég lesz, bár nem érzek fáradtságot, ellenkezőleg, mintha repülnék, de akkor sem folytatom ma tovább.  Közepes tempóban futok, figyelem és szabályozom légzésem, élvezem, ahogy tüdőmbe áramlik a Duna illatával kevert tiszta levegő. Lenn a völgyben tehéncsorda legel, a partoldalon kifeszített villanypásztor tartja felügyelet alatt az állatokat. Egyre gyorsabban ereszkedik le láthatatlan fonalán a naplementébe kapaszkodó szürkület. A hamuszínű díszletbe bújt zsilip mögött a magányosan álló gátőrház alakja körvonalazódik. Az utolsó néhány száz méter aszfaltszőnyege szalad a talpam alatt. Eszembe jut az „Ép testben, ép lélek!” időtlen bölcsessége, amit tudatom azonnal át is alakít „Ha ép a lélek, akkor ép a test is!” mondatra. Tovább gondolom. Hiába ép, edzett a test, ha a lélek nem fejlődik, ha az ember nem finomítja, nem tisztítja, nem csiszolja, ha végső és egyetlen célként nem vágyik az Istennel való egyesülésre, és ezáltal a múlhatatlan és igaz boldogságra. Lélek nélkül a test, az anyag elvész, elporlik, meghal. A lélek köré építünk testet és nem fordítva. A lélek, az a parányi, atomnyi részecske olyan, mint a Nap, egyik is, másik is az élet magja, nélkülük nem léteznénk. Az utolsó számlálókövet is elhagyom, de még pár lépést visz tovább a lendület. Lassan betakarja a tájat fekete fátylával az est. Megállok, titokzatos csend ül a határon, teleszívom magam békéjével, majd arcom az ég felé fordítva nagyon nyugodtan kilélegzem és lélekmélyről mondom, ami bennem elevenen él: „Szeretlek, Uram…”

Megérkezés

Különös és misztikus az a csend, amely finoman és érzékien körüllengi a milliónyi titkot őrző hajnali Dunát. A meggörnyedt, évtizedes öreg partszéli akácok lombjai közt meg-megcsillan a párától gőzölgő sima víztükör. A túloldalon több tízezer hektáron elterülő gemenci erdő mélyéről olykor fel-felharsanó szarvasbőgés töri meg a táj kora őszi békéjét. Magányos faladik fekszik a parti lejtős föveny zöld szőnyegén. Poshadt esővíz áll talprácsának deszkáin, benne átázott, sötétbarna levelek, és sűrű békanyál. A szomszédos vízparti kis tanyáknál sincs mozgás, legtöbben még alszanak, vagy hozzám hasonlóan a teraszon ülve belemerítik mélázó tekintetüket a környék lélekemelő csodájába. Gyékényből szőtt békebeli asztalomon jegyzetek, teleírt, elnyűtt notesz, áthúzott, újraírt szövegrészekkel, kitépett, összegyűrt papírlapok, kopott golyóstoll, napszemüveg, egy pohár ásványvíz, néhány könyv (némelyik kinyitva), köztük a Bhagavad Gíta. Nyugodt, egyenletes ritmusban lélegzek a harmattiszta levegőből, érzem, ahogy áramlik bennem, olyan, akár a folyó mozgása. Befejező történetét írom ennek a könyvnek. Még néhány szó, pár gondolat és vége, leteszem a tollat. Hátradőlök, köszöntöm az ébredő Napot, viszonzásul aranyterítővel borítja be az asztalom. A fényben hirtelen megszűnnek a határvonalak, egy gigantikus festménnyé változik minden, az illúzió látszatvilágából egy másik dimenzióba kerültem. A Szeretet határtalanságában, én-nélküliségében vagyok, kinyújtom feléd segítő kezem. Örülök, és köszönöm a Teremtőnek, s neked, kedves Olvasóm, hogy te is itt vagy velem… 

© paudits 2020