Búfeledő

Surrog a nádas a szélben,

zúzmara rőt falevélen,

tél dala táncol a tájon,

cinke madár fagyos ágon.

Zizzen a szalma az ólban,

Nap szíve fürdik a hóban,

Hold szeme alszik a csenden,

hajnali szél haja lebben.

Gyermeki szív szava dobban,

fény tüze hív, tovalobban,

búfeledő vörös éden,

nyári reményt szül a télben.

Csak mi ketten

Világtól rejtett

csöndszobámban,

fehérre festett

félhomály van.

Árnyék sem mozdul,

szél sem rebben,

egymásban vagyunk

csak mi ketten.

Csak mi ketten,

csak mi ketten,

megbújva a szerelemben.

Egy kő hullott a porba

Egy kő hullott a porba,

és rögtön nyoma veszett,

eső mosta ki végül,

mikor szívem könnyezett.

Egy kő hullott a porba,

most már kezemben tartom,

csillagok vésték bele

az arcodat, az arcom.

Fentről jöttem

Fentről jöttem

csillagháton,      

átnyargaltam

hét világon.

Fentről jöttem

angyalszárnyon,

aranyszínű

szalmaszálon.

Visszaszállnék

akár holnap,

átkarolnám

fenn a Holdat.

Visszaszállnék

felhőpárnán,

s megpihennék

Isten vállán.

Istenmagányban

Kulcsolom kezem,

a Napot szemhéjam

mögé zártam,

oldódik bennem

a félelem

áldott Istenmagányban.

Ölébe emel a csend,

lelkemet porolják

fehér angyalszárnyak,

szelíd mosollyal

rajzol hajnalt a Hold

az alvó világnak.

Hetedik ég peremén

Csavargunk a senki földjén,

társnélküli  csillagok,

álmodunk új tavasz jöttén,

szikraszemű angyalok.

Vagyunk mi egy más világban,

szüljük egymást te meg én,

a mindenséggel szeretkezünk

hetedik ég peremén.

Magamba zárom a mindenséget

Néha már csak hangtalan

hangokkal üzenek,

a csend mondja el

örömöm, bánatom,

szavaim a felhők foszló

bársonyára lelkem

tükörkezével naponta

újra meg újra rárakom.

Néha már nem akarok

semmit és senkit,

csak emlékeket őrzök

elbújva egymagam,

magamba zárom

a mindenséget,

s leszek sarki fény,

névtelen, arctalan.

Mert viszlek…

Harmat hasal a fűben,

kabátot terít rá a hajnal,

érzem, búcsúzni készülsz,

hiába, mert viszlek magammal.

Nem a távolságban

Nem a távolságban,

nem a múló idő

dübörgő zajában.

A bénító csendben,

fojtó hallgatásban

vesznek el álmaink.

Csak ha újra

Még a hegyek is futnak,

csak a változás,

ami állandó,

nincs igen és nem,

és nem felelhet

szóra szó.

Szép és csúnya

választása hamis

képzelet,

mert csak az Egy,

a Végtelen van,

nincsenek végek,

sem más képletek.

Nincs én és te,

csak maga a Tudat,

a tiszta és örök,

és a létből-létbe forgó

folytonos életkörök.

Ülj és üresedj,

hisz teljes békéd

másképp soha nem lesz,

csak ha újra és újra

visszatérsz a Fényhez

és a Csendhez.

© paudits 2020