Jöttem a fényből
E fényt ne add!
Ha elsírtad minden könnyed,
ha úgy érzed, nincs, mi fájjon,
ragadd magadhoz a csöndet,
s ne engedd, hogy tovaszálljon.
Ha elmondtad minden szavad,
a küldetésed véget ért,
fénnyel balzsamozd be magad,
s e fényt ne add el semmiért!
Esik az eső
Esik az eső,
zörög és kopog,
minden cseppben
a szívünk dobog.
Esik az eső,
veri a falat,
minden cseppben
a könnyünk szalad.
Esik az eső,
nyitva a markom,
minden cseppben
szerelmünk tartom.
Esteledik
Esteledik, lenn az úton
lassú köd szitál,
és a téli alkonyatban
az árnyad mozdulatlan áll.
Lázas arcod elmosódik,
csipkéd földre hull,
e szárnya tört pillanatban
a csönd szegődik társamul.
Esteledik, lenn az úton
fáradt köd lebeg,
és a téli alkonyatban
a vágyam issza könnyemet.
Gyöngyöt fűzök
Gyöngyöt fűzök
könnyeimből,
és csillagok
közé vetem,
s a holdsugár
egy felhőn át
beleszövi
az életem.
Hamuszín ködökben
A menthetetlenül
forgó idő darálójában
őrlődik porrá
esendő testünk,
és létünk végpontján
hamuszürke köddé
válva bolyongunk
földön hagyott
álmaink felett.
Hintázó végtelen
Vastagon leheli bánatát
arcomba a szél,
fáradt felhők mögül
köszön rám a reggel,
álmosan néznek
el mellettem
az út menti fák,
árnyékod íve
szivárványt rajzolva
pihen meg vállamon,
és magába szippant
a hintázó végtelen.
Könnyem az esőben
Könnyem az esőben,
az arcom a Napban,
a lelkem csendesen
repdes a magasban.
Könnyem az esőben,
a szemem a Holdon,
csillagok szívébe
szerelmemet oltom.
Könnyem az esőben,
lábnyomom a porban,
észrevétlen megy ki
a világ alólam.
Magamban megtaláltalak
Több ezer életen át
bennem élő szerelem,
a kapukon áttörve
megpihen a szíveden.
Több ezer életen át
bennem dúló fájdalom,
szertefoszlik a fényben,
felolvad az ajkadon.
Több ezer életen át
felsíró, vérző sebek,
összeforrnak, gyógyulnak,
ha érzik meleg kezed.
Több ezer életen át
hívtalak és vártalak,
s lelkem mélyére úszva
magamban megtaláltalak.
Már csak
Meztelen lelkünk
már összeért,
tiszta szavak
mosták fényesre
ablakaikat,
könnyeink, mint
tavaszi eső cseppjei,
úgy folynak szét
arcunk ráncaiban,
már csak egy
első és utolsó
ölelésre várunk.
Robotlét
Fáradt vagyok,
még korán van,
langyos kávé
a pohárban.
Megyek, jövök,
viszek, hozok,
úgy élek már,
mint egy robot.
Ólompercek,
nehéz teher,
tévéhírek,
szavuk lever.
Dobozhangod
bántón tegez,
álmaimra
pisztolyt szegez.
Bulvársajtó,
hamis vádak,
mocsok, szemét
kell a mának.
© paudits 2020