E fényt ne add!

Ha elsírtad minden könnyed,

ha úgy érzed, nincs, mi fájjon,

ragadd magadhoz a csöndet,

s ne engedd, hogy tovaszálljon.

Ha elmondtad minden szavad,

a küldetésed véget ért,

fénnyel balzsamozd be magad,

s e fényt ne add el semmiért!

Esik az eső

Esik az eső,

zörög és kopog,

minden cseppben

a szívünk dobog.

Esik az eső,

veri a falat,

minden cseppben

a könnyünk szalad.

Esik az eső,

nyitva a markom,

minden cseppben

szerelmünk tartom.

Esteledik

Esteledik, lenn az úton

lassú köd szitál,

és a téli alkonyatban

az árnyad mozdulatlan áll.

Lázas arcod elmosódik,

csipkéd földre hull,

e szárnya tört pillanatban

a csönd szegődik társamul.

Esteledik, lenn az úton

fáradt köd lebeg,

és a téli alkonyatban

a vágyam issza könnyemet.

Gyöngyöt fűzök

Gyöngyöt fűzök

könnyeimből,

és csillagok

közé vetem,

s a holdsugár

egy felhőn át

beleszövi

az életem.

Hamuszín ködökben

A menthetetlenül

forgó idő darálójában

őrlődik porrá

esendő testünk,

és létünk végpontján

hamuszürke köddé

válva bolyongunk

földön hagyott

álmaink felett.

Hintázó végtelen

Vastagon leheli bánatát

arcomba a szél,

fáradt felhők mögül

köszön rám a reggel,

álmosan néznek

el mellettem

az út menti fák,

árnyékod íve

szivárványt rajzolva

pihen meg vállamon,

és magába szippant

a hintázó végtelen.

Könnyem az esőben

Könnyem az esőben,

az arcom a Napban,

a lelkem csendesen

repdes a magasban.

Könnyem az esőben,

a szemem a Holdon,

csillagok szívébe

szerelmemet oltom.

Könnyem az esőben,

lábnyomom a porban,

észrevétlen megy ki

a világ alólam.

Magamban megtaláltalak

Több ezer életen át

bennem élő szerelem,

a kapukon áttörve

megpihen a szíveden.

Több ezer életen át

bennem dúló fájdalom,

szertefoszlik a fényben,

felolvad az ajkadon.

Több ezer életen át

felsíró, vérző sebek,

összeforrnak, gyógyulnak,

ha érzik meleg kezed.

Több ezer életen át

hívtalak és vártalak,

s lelkem mélyére úszva

magamban megtaláltalak.

Már csak

Meztelen lelkünk

már összeért,

tiszta szavak

mosták fényesre

ablakaikat,

könnyeink, mint

tavaszi eső cseppjei,

úgy folynak szét

arcunk ráncaiban,

már csak egy

első és utolsó

ölelésre várunk.

Robotlét

Fáradt vagyok,

még korán van,

langyos kávé

a pohárban.

Megyek, jövök,

viszek, hozok,

úgy élek már,

mint egy robot.

Ólompercek,

nehéz teher,

tévéhírek,

szavuk lever.

Dobozhangod

bántón tegez,

álmaimra

pisztolyt szegez.

Bulvársajtó,

hamis vádak,

mocsok, szemét

kell a mának.

© paudits 2020