Úttalan utakon

Úttalan utakon

létemet taposom.

Zsúfolt vonaton,

képzelt szabadon

csattog monoton

reszkető szívem.

Felhőkbe kapaszkodnak

Felhőkbe kapaszkodnak a fák,

csontos ujjukkal nyúzzák meg

a néma bárányokat, nincs jaj,

csak lassú ütemű koppanásban

oldott könny fáradt arcomon.

Hajnal

Kockába préselt hajnalok

a város szűk utcáin.

Csukott szemmel ásít

az ébredő reggel.

Párás ablakok figyelik

egymást észrevétlen.

Üvegarcukon könny csorog,

ha kibontja aranyfonalát a nap,

s elgurítja a tengerkék égen.

Te őrzöl 

Elveszek a rengetegben,
ki óv, ki véd meg engem?
Csepp vagyok a háborgó tengerben,
ki óv, ki véd meg engem?

Lenge fátyol fehér fellegekben,
ki óv, ki véd meg engem?
Lüktető ér vagyok kezedben,
ki óv, ki véd meg engem?

Egy vagyok a félelemben,
ki óv, ki véd meg engem?
Egetverő fa a kertedben,
ki óv, ki véd meg engem?

Véges vagyok a végtelenben,
ki óv, ki véd meg engem?
Csillag ragyog a szemedben,
ki óv, ki véd meg engem?

Te őrzöl tudom, bársonytenyeredben.

Kereslek

Nagy a csönd szívemben,
sosem hallott némaság,
halk szellő kereng,
mozdul egy-egy ág.
A fehérre meszelt ég alatt
elvesztek a csillagok,
kereslek téged is,
hiába, nem vagy ott.

Arcodról az eső

Arcodról az eső lemosta tekinteted,

szemedbe néznék, de már nem merek,

szólnék hozzád és nincs szavam,

te ott, én itt állok egymagam.

Csendélet

Padlóra feszülő csöndön

lépked a magány.

A beszűrődő fényben

porszemek keringnek.

Elfojtott mondatok

hasalnak fakult

márványkövön.

Néma ajtók várják,

testükön nyíljon a zár.

A vázában hervadt virág

hajtja búra fejét,

és a szobát betölti

a szótalan est.

Metamorfózis

Ég és föld két partja közt

lassan csúszik ki az éj,

helyére ólmos, forró

reggel ül, gőgös, kevély.

Perceim utakat taposnak,

cipőjük lenge porba hull,

ijedten nézem felhőkbe bújva,

a világ miként korcsosul.

Altató

Az esti égbolt szegletére

rátapadt a sárga hold,

nyári éjnek illatával

körbefont és átkarolt.

Dúdolt nekem halk ütemben

csilingelő altatót,

énekében messzi tájak

simogató szava szólt.

Mint bölcső ringott fenn az égen,

tenyerében ültem én,

mikor a hold lágyan csüngött

az esti égbolt szegletén.

Én még

Én még láttalak,

sárga csillagok alatt.

Én még vártalak,

ölelő fák alatt.

Én még hívtalak,

jöttél, hallgatag,

csendben egymagad.

Én még akartalak,

de tudtam,

többé nem szabad.

© paudits 2020